Időrablás

Egy országút, mellette kukoricás, messzebb – a fák között – Kápolna szélső házai, mögöttük a templom tornya.

Az első fotóm Sajókápolnáról.

Többek között ezt szerettem a videokamerámban: amíg láttam a kijelzőjében, és stabilan tudtam tartani, egészen tűrhető fényképeket lehetett készíteni vele.

Csak egy fénykép. Nem a legjobb, de az én szívemnek igen kedves. Elvégre az első. A neve az, hogy „20140809_IMAG0001_JAV¨, az eredeti pedig csupán ennyi: „IMAG0001¨. Így hívja a kamera a fotókat és videókat, aztán sorban folytatja a számolást mindaddig, amíg be nem telik a kártya.

A dátumot a fájlnévhez nekem kell hozzáírnom manuálisan: a fájl adataiban persze benne van, de amikor az ember tengernyi felvételből keres egyet-egyet, nem akar külön utánanézni, mikor készült, hanem csak rá szeretne pillantani a bélyegképre és már látni is.

Erre szolgálna a kézenfekvő megoldás, hogy eleve úgy nevezze el őket az eszköz, hogy abban a dátum benne legyen; azonban vagy kifejezetten nekem nincs szerencsém, vagy maga a rendszer ilyen, de eddig még akárhány felvevő akadt a kezembe, mind ehhez fogható, idióta elnevezéseket adott a fájloknak, vélhetően azért, hogy az alkotónak a lehető legtöbb idejét rabolja az elkészült anyag rendszerezése.

Egyetlen kamerám van, amelyik nem így működik, és a fájlnév, még ha alulvonásokkal is, de tartalmazza a készítés dátumát; ám annak meg csak ötven percig tart az akkumulátora, amit egy-egy forgatási napon rengeteget cserélek benne, és ilyenkor – kitalálták! – minden egyes alkalommal újra be kellene állítani pontosan az időzónát, a napot, az órát...

Ráadásul ezt az opciót még véletlenül sem az elejére tették, ezért úgy három perc menne kárba az imént említett ötvenből, ha nagyon gyors vagyok. Nem baj, a kérdés egy ideje úgysem aktuális, mert az említett felvevő combmagasságban eldőlt és összetört az ütésálló tokban, így beállítani vele nemhogy időt és dátumot, de igazából már semmit sem lehet.

Időrablás. Nem az egyetlen eset. Gyakorta találom szembe magam olyan szituációval, amikor valahogy, valamiért be van iktatva plusz egy kattintás, ami – az adott célt tekintve – teljességgel haszontalan, ám időt vesztegetni remek. Kép- és videószerkesztés közben, az interneten böngészve, és persze a Windows is élen jár ebben.

Néha úgy érzem, szándékosan így van kitalálva ez az egész technika, ez az egész rendszer. Persze! Egy kattintás még nem a világ, csakhogy a sok kicsi sokra megy, s ha egyszer összeszámolnánk az így elpazarolt pillanatokat, magunk is meglepődnénk, mennyit jelent.

Végezetül pedig a "JAV" annyit tesz, hogy a fotót módosítottam, jelen esetben vágtam. A képeket eredendően klasszikus (4:3) formátumban készítem, aztán szélesvásznúvá (16:9) nyesem a filmekhez. A fényképek megvágásában természetesen van némi szerzői jogi megfontolás is, egy esetleges per esetére: nekem megvan a teljes méret, aki ellopja – annak nincs.

A képek vágása. Jelenlegi laptopomon ezt sem tudom kötegelve csinálni, mert nem bírja; a videószerkesztőben pedig fotót szerkeszteni és módosítani nem lehet: ha oda behúzom az eredeti, 4:3-as formátumban, a két szélén ronda, fekete csík éktelenkedik. Punktum. Amennyiben tehát egy-egy filmeben két-három másodperc erejéig feltűnik összesen mondjuk 1500 fénykép, akkor azokat én egyenként vágtam méretre. Ennyiszer.

Megjegyzem, valaki ebbe a munkafolyamatba is beiktatott egy tökéletesen felesleges kattintást, arról nem is szólva, hogy olykor mennyi idő alatt nyílik meg a "Windows Fényképek" alkalmazás.

Mindez egyben azt is jelenti, hogy ezen alkotásaimban a kompozíciót, a művészetet keresni felesleges. Egyfelől Önök itt nem az egész fotót látják, hanem csupán egy részletét. Másrészt a képeket ilyenkor én igazából ipari mennyiségben gyártom, mert ezeket használom fel később a forgatókönyvíráshoz, a forgatási helyszínek kijelöléséhez és így tovább. Márpedig ilyen hatalmas anyagnál nem lehet – és nem is okvetlenül kell – minden egyes fotót megkomponálni.

De ettől még ez az első fényképem Sajókápolnáról, s mint ilyen, az egyik legkedvesebb. Azóta készítettem sok-sok jelenetet erre, a közeli rétet Gólya-rétnek neveztem el, és még akkor is ide jöttem forgatni, amikor egy másik filmhez – „Napló Sajóvámosról¨ – kellett gyorsan néhány pillanat a nyeregről.

Nem mintha Sajóvámost nem szeretném, de akkor konkrétan a bicikli üléséről volt szükségem pár snittre, és mivel éppen erre jártam, így természetes, hogy beugrottam Kápolnára.

Az első fotóm Sajókápolnáról. Az első, de nem az utolsó. Ezen a helyen sem. Például 2015 áprilisában: tavasz és nyár, jaj, annyira más a táj!

Imádom az ilyet.

Képzeljék, egy alkalommal – tőlem meglehetősen szokatlan módon – még néhány szelfit is megalkottam itt!

Számtalanszor megfordultam erre, gyakran filmjeim végett, de a legtöbbször mégis... A legtöbbször csak megálltam ezen a helyen, visszapillantottam Sajókápolnára és elmerengtem. Hosszú-hosszú percekig.

Látják, ez az, ami nem időrablás.

Az ilyen pillanatokban áll össze kerek történetté a megannyi élmény, amit a településtől kaptam; ilyenkor születnek meg fejemben az egyes szövegrészletek és szívemben a versek.