Búcsúvers
Kocsis László
Búcsú a völgytől
Zord vár állt itt egykor,
Hideg és kegyetlen,
Most pillangók szállnak
A derengő napsütésben,
Az egész annyira hihetetlen!
A hegy ormán állok
Kápolna fölött.
Ideértem végre.
Szinte el sem hiszem!
Lábam előtt
Eddigi utam,
A Pitypalatty-völgy
Ringatózik szelíden.
A csúcs a völgyet lesi,
Mint szirti sas a pockot;
Szeme hidegen csillan,
S bár amaz nem ad rá okot,
Félek, mégis mindjárt felszáll,
Felszáll és rárepül!
De a hullámzó mező nevetve
Súgja odalentről a szélben:
- Ugyan, hagyd már!
Mindig ezt csinálja...
És soha, soha nem sikerül.
Hozzá pajkosan kacsint a völgy,
És közben mosolyog,
Puha zöld rétjein
Kék patak kanyarog.
Végeztem mindennel.
Indulni kéne.
De nem tudom eldönteni,
Mi csodásabb:
Az ég vagy a Bükk-korona kékje?
Így inkább leülök.
Kezem térdemen pihen,
Vállam nem fáj éppen,
Lelkemben béke.
Mégsem. A Harica.
Igen, a Harica.
A Harica lesz az.
A kis patak
A szépek szépe.
Zajt hallok!
Daliás ifjak
Jönnek motoron.
Leülnek mellém,
Nézzük a csodát,
Tapintjuk a csendet,
Érezzük a harmóniát,
Átéljük e misztériumot.
Így születnek az emlékek.
Ők indulnak, én nem.
Kicsit még maradok.
Magasan a völgy fölött,
Hol kis patak kanyarog,
Hol ismerek már minden utat,
Fát, bokrot, sziklát,
