Slusszpoén
Alsóvadászon úgy sorolták, hogy amennyiben felmegyek a meredek dombra a körzeti megbízott épülete mellett, a templommal és az emlékművel szemben, egy izgalmas és rejtelmes útra jutok, mely egészen Sajósenyéig vezet. Valahol sejtettem, hogy Boldva lesz az a Senye, ezért úgy határoztam, hogy onnan próbálom meg.
Félre nem értsék! Nem baj, hogy Sajósenyét mondtak. Én ezt az egész területet, a fenséges Cserehát e tündéri szeletét a Szikszó és Arnót közötti hármas úttól a boldvai Ördög-völgyig úgy hívom, hogy Senyei-nyereg. Még ilyen című filmet is készítettem.
Beszélgettem Boldván egyszer egy nénivel. Korán volt még, de irgalmatlan augusztusi hőség. A kastély előtti fa árnyékába húzódtam, ott pihegtem.
– Hová, hová kedves? – kérdezte tőlem.
– Alsóvadászra szeretnék átjutni a hegyen. Csak előbb hűsölök egyet. És a néni merre megy? Vigyázzon magára ebben a nagy melegben!
– Ó, hát csak ide tartok a szomszéd utcába, a nővéremhez. Nincsen messze.
– Vadászra át tudok majd menni odafent? – intettem a domb elé.
– Igen, igen! Lánykoromban sokszor gyalogoltunk át a bálba!
Már majdnem elhalasztottam az utat, de e társalgás felvillanyozott. Irány tehát Alsóvadász! Vár a titokzatos Cserehát, őseim földje, mit nekem hőség! Ó, jaj, nagyon jó lesz!
Vesztemre a tehenészethez vezető utat választottam, pedig más lehetőségem is akadt. Mentségemül annyit tudnék felhozni, hogy egyszer már majdnem végigtekertem rajta, de a rettentő köd köd akkor szelíden lebeszélte dobbanó szívemet. Nemrég viszont láttam úthengert dolgozni arra, út épült, biztosan remek! Lekelem – mi mást is tehetnek egy lélek – lelkesedett!
Eszembe jutottak vadászi emberek. Ők mesélték, hogy e rejtelmes ösvény egy tehenészethez vezet, azonban csak félig aszfaltozták le, mert jött a rendszerváltás, és a munka abbamaradt. Új rendszer, új világ, végre befejezték és bizonyára nagyon kiváló lett!!!
Nagyobbat nem is tévedhettem. Irgalmatlan, drabális kőrögök közepette, hátamon hét kilós zsákkal cipeltem biciklimet. Hosszan. Mindezt pár hónappal egy komoly baleset után. A bokám amúgy is megdagadt minden áldott este, és általában véve fájt mindenem. Így kínoztam magam a Kőmíves Kelemen úton, mely pontosan úgy sikeredett, mint a rendszerváltozás.
Elkészült, valóban. Mutatja ezt a brutális kőtömbök közül az ég felé törekvő gaz. És éppen annyi aszfalt van rajta, mint amennyi kommunistát felelősségre vontak a Magyar Köztársaságban.
Nem vicces dolog, ezúttal nem is poénkodom. De útközben – kínomban és magamon – egyszer nevettem. Gyötrelmes időket éltem át e gulágot idéző helyen, hol a biciklit nemhogy tolni, de sokszor még letenni sem lehetett.
És hogy mi volt annyira vicces a keservek e szürke ösvényében? A végén a kapu. Magánterület. Közvetlenül azután pillantottam meg, miután elhatároztam, hogy haza inkább kerülővel, Szikszó felé megyek. Ezen a helyen még egyszer egészen biztosan nem.
Dehogynem. Lógó orral hurcoltam kerékpáromat visszafelé, hét kiló vállamat átoksúlyként nyomta, talpam gigantikus sziklák kínozták, karom hasogatott, cipóra dagadt bokám meg-megbicsaklott, s közben egyetlen dolog volt vigaszom.