Baleset
Négysávos út a megyeszékhelyen, 2018. április 4- nyolc óra után. A belső sáv teljesen beállt a reggeli csúcsban, az autók egymás farán, moccanni sem tudtak. A szélső sáv előttem– melyről csak jobbra lehet kanyarodni – tök üres. Én ennek a szélén haladtam, a magas járdaszegély mellett. A szűk járdán túl üzletek.
Kirakatok.
Sebességem 30 km/h, városi forgalomban ennél többel soha nem megyek. A lámpa előttem zöldet jelzett. Elég messze. Arra gondoltam, mindjárt lassítani kezdek, ami annyit tesz, hogy kevésbé lépek oda a biciklinek. Így szoktam, hiszen általában úgyis pirosat kapok, mire a zebrához érek; márpedig soha nem rohanok, kereszteződéseknél meg pláne nem. Olyan még nem fordult elő, hogy azért tekertem gyorsabban, mert egy zöldet még el akartam kapni. 28 km/h. A lámpa tehát odébb zöld, a sáv előttem üres, én pedig pont arra gondolok, hogy rövidesen visszaveszek a lendületből, mert inkább várok a pirosnál, minthogy az utolsó pillanatban, még éppen átsuhanjak a zöldön. Egy bicikli soha nem suhan, ezt csak az ufónak öltözött idióták képzelik. A W.A.S.P. Charisma című dala szól a kormányra szerelt magnómon. Fennhangon. Kizárt, hogy fejhallgatóval hallgassak zenét kerékpározás közben. Eltompítani bármelyik érzékszervünket ezeken az utakon életveszélyes lehet. Talán a mellettem álló hallgatag kocsisor néma mozdulatlansága teszi, de Miskolcra a legkevésbé sem jellemző módon minden nyugodt, békés. Mindjárt belezúgok ebbe a városba, komolyan mondom. És ekkor, hirtelen mit látok? Na, mit??? Egy személyautót az úton!
Keresztben, előttem.
Kerékpáros jeleneteket készítek egy filmsorozathoz. Évente 60-70 forgatási napon, egy-egy alkalommal átlagban 80-120 darabot. Felszállok a biciklire, a lehető leggyorsabban felgyorsulok, lefékezek, szabályosan megfordulok, újra gyorsulok, igyekszem a kamera látómezejében még éppen tekerni a pedált, utána körültekintően megállok. Vége. Csapó. Mindezt a közlekedési szabályok maximális betartásával, amire folyamatosan ügyelek. A szabálykövetést olyannyira tökélyre fejlesztettem, hogy még földutakon, kerékpárúton is hátranézek, majd jelzem kanyarodási szándékomat. Nem azért, mert játszom a bazári majmot. Megszoktam. Belém rögzült. Ez ennyire egyszerű. És ha másban nem is, egyvalamiben biztosan van rutinom.
Meg tudok állni a biciklimmel.
Azzal is tisztában vagyok, mennyi a kerékpárom féktávolsága. Éppen a Sajószentpéter és Berente közötti csendes műúton mértem le, még az első időkben. A legtöbben nem veszik a fáradtságot az ilyesmire, pedig kerékpározás alkalmából is létezik követési távolság: városi csúcsban is, ha a belső sávba kényszerül a biciklista, vagy ha egy másik drótszamár cammog előtte bárhol, amikor a kerékpárúton buszmegálló mellett halad el, vagy ha éppen olyan helyen teker az ember, ahol gyalogosok is vannak. Ezért nem voltam rest és nagyon-nagyon régen lemértem a féktávolságot. Milyen hosszú amikor hússzal megyek és amikor huszonöttel, harminccal, negyvennel? Ugyan, csak tudjam már, szükség esetén.
Mégis, mennyi idő állok meg?
2018. április 4. Miskolc. Valamivel fél kilenc előtt. Ott volt tehát, teljesen váratlanul, az egyébként tök üres sávban egy személyautó. Keresztben előttem. Amint megpillantottam a kocsit, világossá vált számomra, hogy nem leszek képes megállni. Túl közel van. Jobbra nem mehettem, mert ott katapultként dob meg a járdaszegély, és én valamelyik kirakatban landolok. Balra nem ránthattam a kormányt, mert akkor a beállt kocsisornak ütközöm. Ha hússzal tekerek, csak eldőlök a oldalamra és horzsolásokkal megúszom. Terepen, a Kecskepadon, egy jelenet miatt csináltam már ilyet. Ha húsz, huszonkettő a sebességem, egyszerűen kibillentem magam az egyensúlyomból és elvetődök balra. De huszonnyolccal tekertem: ha így teszek, túl nagyot esek. És ami ennél sokkal veszélyesebb becsúszhattam volna a kocsi alá. Lassan araszolt, de lassan is van kereke és súlya. Ráadásul mi van, ha a vezető észlel és ijedtében gázt ad? Nem volt más választásom.
Nyílegyenesen nekimentem.
„Olyan gyorsan történt minden!¨ – így szokták mondani, ám aki ezt mondja, hazudik. Vagy másoknak, mert el akarja kerüli a felelősségre vonást, vagy önmagának, mert nem képes szembenézni a traumával, mely érte. Valójában az idő félelmetesen lelassul ilyenkor. Ma is kristálytisztán magam előtt látok minden századmásodpercet. Látom, ahogy a semmiből előtűnik a személygépkocsi. Látom az úton, keresztben, éppen előttem. Látom a színét. Látom, hogy egy ember ül benne. Tudom, hogy nagy a baj. Tudom, hogy nincs se balra, se jobbra, csak egyenesen. Tudom, hogy nem fogok tudni megállni. Tudom, hogy nem szabad aláesnem. Nem kerülhetek a kerekek közé. Nem akartam fejre állni. Csak a hátsó féket húztam, az elsőt már nem. Ha rágondolok, ma is lepereg előttem a végtelenségig lassított felvételként, ahogy közelítek az utálatos, ronda, büdös, környezetszennyező tárgy felé. „Ugye, nem fogok átesni rajta???¨ – ez volt az utolsó gondolatom. Csattanás. Éjsötét csönd.
A nagybetűs semmi.
Sötét. Csend. Semmi. Majd világos hirtelen. A földön fekszem. A bicikli mellettem, furcsa pózban. Hátsó kereke még pörög. Felettem az ég. Kék. Felhő alig. Igazat mondtak. Tényleg jó idő lesz. Nem fog esni ma. Azonnal felpattantam, ahogy magamhoz tértem.
– Na, a vonatot már nem érem el! – ezek voltak az első szavaim. Akkor még egészen komolyan gondoltam, hogy későbbire majd felszállok.
Nekem tényleg ez az életem.
A járókelők megálltak, a boltokból kijöttek bámészkodni, miközben letoltam a biciklit az útról. Nehéz volt. Első kereke mintha beszorult volna, kormánya furcsán mozgott, majdhogynem lötyögött. A térdem csupa vér, az arcom nem láttam akkor még. Keservesek voltak lépteim. Húztam jobb lábamat. Meg egy kicsit a balt is. Karomon valami meleg folyt. A számon szélén is. Vér, vér és vér. És rengeteg horzsolás. A nadrágom elszakadt.
A szemüvegem elrepedt.
Nézegettem sebeimet és azon kezdtem elmélkedni, hogyan jutok haza? Eszem ágában sem volt rendőrséget, mentőt hívni. Nekem nincs autóm, talán ezért nem volt az égvilágon semmiféle fogalmam arról, hogy ilyenkor a károkozónak kell kifizetni a bicikli javítását, meg minden egyebet. Nem voltam erre a helyzetre felkészülve. Én a szülőföldem értékeit gyűjtöm csokorba és filmeket készítek belőlük, nem biztosítási szerződéseket kötök és jogeseteket olvasgatok. A világ legtermészetesebb dolga lett volna a számomra, hogy én csináltatom meg a biciklimet. Ezt bebuktam. Nem volt szerencsém. Nem öröm, de van ilyen. Majd túlteszem magam rajta. Egyébként is, pillanatnyilag volt ennél valami sokkal, sokkal fontosabb.
Valahogy jussak haza.
Csak haza akartam menni. Minél előbb otthon szerettem volna lenni. Ez zakatolt fejemben elemi erővel. Persze, a biciklit meg kell majd javíttatni, de Sanyi majd megcsinálja. A legjobb szerelő. Mindent meg tud javítani. Más kezébe nem is adnám a Bivalyt. Megcsinálja majd. Minden rendben lesz. Csak érjek haza mielőbb. A többi ráér. A többi rendben lesz. Csak hazajussak mielőbb. Nem kellet volna ma elindulnom. Egyszerűen csak nem volt szerencsém. Nem baj. Van ilyen.
Csak legyek végre otthon.
A balesetet okozó pali zökkentett ki gondolataimból.
– Elnézést, megnéztem és van egy horpadás a kocsimon. Rendezzük ezt le valahogy. Van biztosításom és...
Nem állt módjában befejezni a mondatot. Rendes körülmények között viszonylag szelíd ember vagyok, ám ekkor ordítani kezdtem:
– ITT ÁLLOK TALPIG VÉRESEN ÉS MAGÁNAK VAN HORPADÁS A KOCSIJÁN?!? Na jó, hívjuk a rendőrséget.
Megszeppent. Meglepődött. Aztán megelőzött. Szemlátomást nem volt hozzászokva ehhez a hangnemhez; nem szokás ez abban a habcsókkal bélelt, szivárvánnyal ékesített, személyi kölcsönbe vett, jelzáloghitel alapú, lízingelt szappanopera-buborékban, ami az élete. A címe pedig egy mozaikszó, mely így hangzik: THM. Futólépésben rontott verdájához, én lehajolni is alig bírtam, így ő telefonált hamarabb. A baleset helyszínétől jó távol parkolt le.
Mintha a kerékpárnak nem lenne féknyoma.
„Na, tessék, még stréber is!¨ – gondoltam magamban, miközben megpróbáltam méltósággal –tehát ordítás nélkül – eljuttatni legalább egyik kezem az oldalsó cipzárig, hogy elhúzzam valahogy és előkotorjam a telómat. Jelszavam: legyünk mindig elegánsak, és viselkedjünk angol lordként, midőn ennyien bámulnak! Mert igen. Sokan néztek. Rengetegen. És nem. Nem segített senki. Ahogy a biciklimet is egyedül vonszoltam le az útról, úgy most sem kérdezte meg egy teremtett lélek sem, hogy esetleg nincs-e szükségem valamire? Ha másra nem, legalább egy kis bátorításra? Tapsra, szurkolásra, hajrá, hajrá, menni fog ez, ilyesmi. Nem, a népek csak álltak, a szemük kocsányon lógott. Különösen az a két muksó. Eladók a legközelebbi üzletből. A szemük majd kiesett, szinte a nyakamba lihegtek, olyan közel voltak.
Úgy bámultak.
Miközben az úrvezető éppen telefonon rendelte magához a rendőröket, hogy jól megbüntessék, én inkább édesanyámat hívtam fel. A rendőrség egy pillanat alatt a helyszínre érkezett. A járőr rám nézett és azonnal mentőt akart hívni. Nem volt egyszerű lebeszélnem róla, de ez még csak sikerült. A helyszínelőt, aki látott már egy-két komolyabb balesetet, már jóval nehezebben tudtam rávenni, hogy hagyja pihenni szegény mentősöket. Van nekik nélkülem is éppen elég bajuk. A rendőri intézkedés közben jöttem rá, hogy nekem kártérítés jár. Feltűnt, hogy teljesen bevett, hétköznapi dolog ez, letisztult ügymenettel. Egyszerű, mint a bankkártyás fizetés.
Ez meglepett.
„Csak haza akarok menni. Minél előbb otthon szeretnék lenni. Semmi baj. Minden rendben lesz. Csak legyek végre otthon, és minden rendben lesz!¨ A gondolat, mint valami elcseszett óriáskerék egy posztszovjet vidámparkban, pörgött és pörgött agyamban. Másra sem tudtam gondolni. Elsöprő, elhatalmasodó, minden mást háttérbe szorító érzés társult hozzá.
HAZA! AKAROK!! MENNI!!!
Amennyiben Önöket baleset éri... Ne érje, de ha mégis. Nagyon erős, talán mindennél erősebb késztetést fognak érezni arra, hogy azonnal hazatérjenek. Ez az agyban lejátszódó, természetes folyamat eredménye, mert AZ EMBER A BALESET UTÁN ÖSZTÖNÖSEN BIZTONSÁGOS HELYET KERES, ÉS OTTHON ÉRZI MAGÁT LEGINKÁBB BIZTONSÁGBAN. NE TEGYÉK!!! Ne hallgassanak erre a belső hangra. Mentők, kórház, orvos, kivizsgálás és ha kell, megfigyelés. Ezután az otthon melege.
Ez a helyes sorrend.
Azzal próbáltam nyugtatni a rendőröket, különös tekintettel a baleseti helyszínelők vezetőjére, hogy nem tudok mit csinálni a biciklivel. De az egyikük rámutatott a bámészkodó boltosokra, és azzal a jellegzetes, katonás magabiztossággal, ami nekem mindig is annyira imponált, így szólt:
– Majd megkérjük az urakat, beviszik és megőrzik amíg érte nem jön valaki!
– Neeeem, hmmm, azt sajnos nem leheeeeett.... - suttogták a boltosok és ahogy a kutya, akit a gazdi rajtakopott, amint rossz fát tett a tűzre, besunnyog az óljába, úgy settenkedtek vissza, fülüket-farkukat behúzva a nyomorult üzletükbe.
Ha nem lennének a gyávák, nem születnének a hősök.
Nem is tudom eldönteni hirtelen, ki volt azon a napon – 2018. április 4-én – a Nap Embere Miskolcon? Ez a két patkány, aki bámészkodni tudott, segíteni nem? Az autós, aki a kocsiján lévő horpadás foglakoztatott, miközben ott álltam talpig véresen? Netán a fehér furgonos, aki intett neki, hogy nyugodtan átjöhet, nem jön semmi?
Merthogy így történt. Emberünk be akart ugrani a boltba, ehhez balra kellett kanyarodnia. A beállt jobb oldali sávban pedig rostokolt egy fehér furgon, melynek vezetője intett neki, hogy nyugodtan átjöhet. Nem jön semmi.
Csak én.
A furgonos átengedte, emberünk pedig nem győződött meg arról, hogy tényleg szabad az útja, pedig kötelessége lett volna. A furgonosra hivatkozva próbált védekezni, csakhogy az már rég nem volt már sehol. Látva a balesetet, amint zöldet kapott, elhúzott a jó büdös francba. És hogy a közlekedési morállal, udvariassággal, erkölccsel, segítőkészséggel és hasonló, avítt kategóriákkal mi van?
Megérdemlik egymást ezek az emberek, én ebben hiszek.
A balesetet okozó sofőrt rendesen megbüntették és kifizette az összes káromat. És mindezt abszolút, teljesen elkerülhette volna, ha nem jön oda hozzám azzal, hogy bibis lett a szép, új autója! Nem az én hibám. Minek állt keresztbe előttem az úton? Amikor a balesetről megemlékezem, elmesélem imitt-amott, úgy szoktam mondani, mert tényleg így történt, úgy szoktam kifejezni magam, hogy...
Elütöttem egy autót.
Édesanyám húsz perc alatt megérkezett. Nem messziről, de ez akkor is villámgyors, szép teljesítmény. Én még a rendőrökkel beszéltem. Közben ránéztem. Ijedt volt a tekintete. Végeztem és elindultunk haza. Ám amikor elhaladtunk a járgány mellett, meggondoltam magam. Egy gesztenyefának támasztottam a Bivalyt, és szóltam édesanyámnak, hogy mindjárt jövök.
Csak egy pillanat.
Azt mondják, a tárgyaknak nincsen lelkük és tőlem... Legyen nekik igazuk. Csakhogy a szeretet valahol energia, és ha szeretsz egy dolgot – szerszámkészletet, papucsot, plüssállatkát, bármit – akkor ezt az energiát busásan visszakapod. Szolgál, segít, nem hagy cserben, érzelmileg gazdagabbá tesz. A szeretet energia, és ha szeretsz valamit, akkor ezt az energiát visszakapod. A gyerekek ösztönösen tudják ezt, a felnőttek hajlamosak elfelejteni. Nem történt még semmi olyan a kedvenc horgászbotjukkal, amire a mai napig emlékeznek, mert különös, különleges? Na, ugye. Ezért mentem vissza ahhoz az autóhoz.
Tudtam, hogy így lesz.
– Tényleg rendesen megsérült. – szóltam komolyan. A jobb hátsó ajtónál, nem messze a kilincstől böhöm nagy horpadás éktelenkedett.
– Igen! Nem lesz egyszerű rendbe hozni. Biztos marad nyoma. – bólogatott együttérzőn a sofőr. Hangjában szomorúság bujkált.
– Ki lehet nyitni? – kérdeztem álságosan. Nem láthatta, hogy a duzzanatok mögött pajkosan csillog a szemem.
Megpróbálta. Előbb a baljával, lazán, megszokásból. Nem ment. Határozottabban. Úgy sem. Kezet váltott. Valamit kezdhetett megsejteni ő is, mert ezúttal nem baráti jobbot nyújtott a kilincsnek, hanem tiszta erőből húzta. A végén már két kézzel cibálta; háta, mintha málhás sújt cipelne keservesen görnyedt előre, fara kidomborodott, lábai remegtek. Az ajtó azonban nem engedett. Nem lehetett kinyitni. Nagyot nyögött, amikor abbafejezte. Homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Szó nélkül sarkon fordultam, és otthagytam. Szeretem a biciklimet. Vigyázok rá, féltem, kímélem, ápolom, óvom. Engem viszont az előbb bántani akartak.
És a Bivaly megharagudott.
Előre biztos voltam benne, hogy az történik majd de azt is, hogy mégsem lenne szabad megnéznem. Amint megfordultam ugyanis, valami elsöprő – elnézést, de nincs rá jobb szó – röhögőgörcs tört reám. Csakhogy sebesüléseim miatt végzetes hiba volt nevetnem. Rekeszizmom összerándult, testemben, mint valami agresszív, militáns hangyaboly, iszonyú erővel cikázott a fájdalom, számból vérfagyasztó, földöntúli hörgés tört elő. Édesanyám odaugrott.
– Baj van, kisfiam???
– Nincs, Anya, nincs, csak... Hrrrrrrrrr!!! – válaszoltam kétrét görnyedve. Hátam ütemre mozgott.
– Mondd már, mi a baj? Kérjek segítségek?
Atyavilág! Kezdődik. Mindjárt jön a mentős szöveg. Összeszedtem magam.
– Semmi baj Anya, semmi. Csak nevetnem kell és nem tudok!
Először nem értette, de útközben elmeséltem neki, mi vicces ebben annyira. Kedvesen elmosolyodott.
Ez az ő fia.
A műhely útba esik, beadtam a Bivalyt. A villát ki kellett cserélni, sajnos feketére, ezüst színűt már nem lehetett beszerezni, pedig imádtam, ahogy a jelenetekben megcsillannak rajta a nap sugarai. A kormányon is komoly javításokat kellett eszközölni, és az egyik pedál is elhajlott, kuka. A holland küllőnek viszont nem lett semmi baja, pedig azokat érte a legnagyobb erőhatás. Egy évvel korábban vett rá Sanyi a küllőzésre, mert nagyon erősek. Máig emlékszem szavaira: „Ezek legfeljebb akkor esnek ki, ha egy gerenda közéjük megy. De akkor sem biztos.¨ Így igaz. A küllők épek maradtak, pedig először – és talán leginkább – a kerék fogta fel az ütközést. Lehet, hogy miattuk nem estem át a kocsin. Lehet, hogy miattuk nem estem be alá.
Lehet, hogy megmentették az életemet.
Sanyi azonnal nekiállt megjavítani a Bivalyt, pedig tele volt az üzlet javításra váró kerékpárokkal. Rengeteg munkája volt. Mégis az enyémet kezdte el. Köszönet érte. Lelkileg rengeteget segített. Tudniillik, amint elkészült, és érte mentem, a történetnek az a része lezárult. Nem volt az, hogy ott a bicikli, meg kell majd csináltatni. Nem. A Bivaly készen állt az újabb útra.
Már csak magamat kellett összeszednem.
Felépülésem első lépéseként át kellett mennem az orvoshoz, ahogy azt a rendőröknek – többször is – megígértem. Másnap. Fél tizenkettőre, értem haza, az orvos aznap délelőtt rendelt. Keservesen lezuhanyoztam, s tőlem meglehetősen szokatlan módon még sebeimet is fertőtlenítettem. Egy órára végeztem. Enni nem volt kedvem.
Gondoltam, egy kicsit lefekszem.
Egyszer láttam a pápák hálószobáját Avignonban. Óriási ágyuk volt! Monumentális. Elképesztő, mekkora!
– Nekem is kell egy ilyen!!! – kiáltottam abban szent pillanatban, s azóta is vágyom az óriás rekamiét. A mostani pamlagom, ha nem is akkora, mint amilyen a katolikus egyház fejének jutott a pápaság fogsága alatt, de azért látok biztató jeleket. Hárman simán elférnének rajta.
Talán négyen is.
A legtávolabbi végében alszom, természetesen. Félórába telt mire bemásztam a helyemre, ahol mintegy harminc perc után jöttem rájöttem, hogy nem fogok tudni elaludni. Felkeltem. Röpke másfél óra múltán tehát ismét ágy szélén ültem. Mit tegyek? Az íróasztalomhoz sántikáltam, óvatosan lehuppantam és bekapcsoltam a laptopom. Lehetetlen volt, hogy abban az állapotban gépeljek.
Diktálni kezdtem.
A baleset 2018. április 4-én történt Miskolcon, reggel fél kilenc előtt. Délután fél háromkor már a számítógép előtt ültem és a „Csodák falva¨ című, Sajópálfaláról szóló filmen dolgoztam. A szöveg váza elkészült már, csak kiegészítettem. Estére végeztem. Ezután még pár képkockát is megvágtam. Rendkívül lassan és körülményesen, mert csak a bal kezemmel, és azon is csak két ujjal tudtam használni az egeret. Jobbkezes vagyok: szokatlan, nehéz és furcsa volt. De nem bántam. Tudom csinálni, az a lényeg. És idővel jobb lesz. Aggódtam az éjszaka miatt. Nem leszek rosszul? Ugyanakkor boldog is voltam, mert egy belső hang azt súgta, hogy megúsztam. Ennyivel megúsztam. Hirtelen ötlettől vezérelve kihúztam az utolsó pár sort a forgatókönyvből, és újfent diktálni kezdtem a gépnek.
Ekkor írtam a Csodák falva epilógusát.
„Mert minden egyes indulás és minden egyes érkezés épségben, egészségben azokhoz, kiket szeretünk, hatalmas kegy, mennyei jutalom.¨ – Csodák falva. Epilógus. Csak egy mondat. Csak egy forgatókönyv. Csak egy film. A szöveget már korábban megmutattam jó néhány embernek és feltettem a weboldalra. Elolvasták sokan.
De ugye, mennyire másképpen hangzik e történet fényében?!?