A Nyögő patak és a Harica

Néha tudni kell lemondani dolgokról, még ha olykor nagyon nehéz is ez. Meggyőződésem, hogy a sors kárpótol utólag, ha szívünk tiszta és szándékaink nemesek.

Imádom a kis patakokat, melyek falvakon folynak keresztül. Gyermekkoromban a mi kertünk végében is csörgedezett egy, pontosabban nyaranta inkább haladt nagy komótosan; esőzésekkor, olvadáskor meg szinte ömlött, barna vízzel, mint valami fergeteg, dühösen, zabosan, le a Bükkből az Alföldre. Ez volt az én kis patakom, az Aranyos-patak, melynek partján rengeteget játszottam:  átugrottam rajta, gázlót, várat, bunkert készítettem a partján, máskor apám nagy, fekete gumicsizmájában halásztam benne kosárral, télen csúszkáltam, korcsolyáztam, ha pedig áradt, csak álltam medrének partján odafenn és megbabonázottan néztem. Leginkább úgy maradt meg bennem, ahogy békésen, csendesen, tisztán simul bele környezetébe, a buja zöld növényzetbe. Ha becsukom szemem, ma is fel tudom idézni valamennyi apró kanyarulatát.

Ezért imádom a kis falusi patakokat. Az olyanokat, mint a fenti képen a Nyögő-patak (balról elől) és a Harica (hátul), melyek V-alakban közelítik meg egymást. Végül találkoznak.

Szántóföld Radostyán határában. Jobb szélen egy nagyon kicsit ránk kacsint Sajólászlófalva. A Nyögő-patak és a Harica összefolyása a kép középső harmadában. Láthatják: megközelíthetetlen. Kerékpárral abszolút, de gyalogszerrel sem lehet eljutni oda, elvégre már csak nem fogok más földjén alkalmatlankodni azért, mert én most természetet járok, filmezek.

Tapasztalataim alapján szinte minden ilyen helyen van  egy kis ösvény, melyen a torkolathoz el lehet bandukolni. Néha szabályos út vezet oda (Vadász-patak), máskor inkább gyalog érdemes megközelíteni (Rakaca-patak), megint máskor a földút szűk ösvénnyé szelídül az összefolyás előtt (Abodi-patak), vagy éppen a végén kell némi bűvészmutatvány, hogy lejusson a partjára az ember, ha már egyszer végre ott van (Kis-Bódva). 

Az odavezető út változatos, de mindenütt meg lehet közelíteni a torkolatot. Csak itt nem. A Nyögő-patak és a Harica összefolyása minden irányból ilyen. Megközelíthetetlen. Egészen elkeseredtem emiatt. Sokáig töprengtem, s valahányszor erre jártam, folyton eszembe jutott. Néha akkor is, amikor teljesen máshol voltam éppen. Hátha van megoldás! Agyaltam, lehetőségeket fontolgattam. Végül beletörődtem. Lemondtam róla. Szomorúan bár, de elfogadtam a helyzetet. Úgy hagyom itt a Pitypalatty-völgyet, hogy egyedül a torkolatról nem lesz fotóm. Néha tudni kell lemondani dolgokról, még ha nagyon nehéz is ez.

Ez itt a festői Pitypalatty-völgy, egy képkocka a „Búcsú a völgytől¨ című filmből. Bejelöltem rajta  a két patak találkozását. Láthatják: nincs oda út, minden irányból szántók, mezőségek. Előtérben Sajókápolna, a jelölés mögött Radostyán, jobbra pedig hosszú, egyenes vonalban terül el Kondó.

A hegykoszorú körös-körül gyengéden hordozza tenyerén a völgy településeit.

Ez nem is volt annyira rossz mondat. Rendben. Na de mi lesz a beígért kárpótlással, ha már egyszer a lemondás megesett?

Szemben a Tömlöc-tető, ahonnan ez előbbi kép készült a Pitypalatty-völgyről. Sajólászlófalva felett álltam éppen, mert bizony végigjártam  az imént említett hegykoszorút, ahol csak tudtam. Volt, hogy olyan kiváló terepen tekertem, mely fehéren kígyózik odalent, de előfordult az is, hogy oly utakon jártam, mint ez itt, a kép közepén, amin feljöttem ide. Ja, hogy itt nincs is út? Tényleg??? Szerintem meg van. Nekem – és ami még fontosabb: a Bivalynak – megfelelt.

Irgalmatlanul erős szél fújt, nyilvánvalóan azért, hogy engem bosszantson. De nem szegte kedvem! Ezen a helyen megebédeltem, pontosabban ettem a nápolyimból, mert az utakra jó ideje mindig csak egy csomag nápolyit viszek magammal. Így is alapból hét kilós a hátizsákom, erre jönnek még olyan plusz terhek, mint a víz meg a kaja. A nápolyi könnyű. Ráadásul olcsó és egészségtelen. Az én utazásaimra éppen megfelel. Spórolok, ahol tudok.
Feltettem egy makkot a fára az orkán erejű fuvallatban: gyerekkoromban játszottunk ilyet. Amikor jöttem visszafelé megnéztem. Kitalálták. Ott volt. Még mindig ott. Nem esett le. Én győztem.

„Vesztesnek születtél, élj a győzelemért!¨  – mondotta egyszer Lemmy, szerintem tök véletlenül, aztán ráírták a lemezborítóra, és szegénynek majdnem négy évtizeden át ezt kellett ismételgetnie. E mondás jutott eszembe, midőn hátat fordítottam a tölgynek. De csak az eleje. Ebből győzelem ugyanis – így véltem akkor még – az életben soha nem lesz.
A Sajólászlófalváról Radostyánba vezető út, odafent a hegyen. Jobbra az a pofás fasor a buján virágzó bokrokkal és a szemenszedett csalitossal a völgy szélét jelöli. Mögötte sorakoznak a települések és persze a két patak, melyek összefolyását vágytam lefényképezni oly nagyon!

Nézzük meg akkor kicsit alaposabban a természet eme remekművét. Mi jellemző reá? Néhol virágzik, tényleg nagyon szép. De ettől eltekintve zöld. Amikor zöldet fényképezek, a kép jobb felső sarka mindig elmosódik, mivel rossz a fényképezőm. Nem ártott volna tehát ebben a nagy, üde zöld nekibuzdulásban néha egy kis szünet. Az ég kékje, vagy valami ilyesmi.
Merthogy mi jellemző még reá? Az, hogy magas. Irtózatosan magas. Látják odalent, a völgyben azt az elszáradt fát? A kép bal alsó sarkában keressék. Elszáradt szegény. Valóban. De akkor is egy fa. És pont olyan magas. Mint egy fa. És most tekintsék meg – hozzá viszonyítva – az út másik oldalán a kilátást eltakaró, egybefüggő és irtózatosan magas Nagy Zöld Falat.

Nem voltam különösebben elkeseredve emiatt, az okát már mutatom is Önöknek. Bábony felé ugyanis valami hihetetlenül gyönyörű a táj; elképesztően szép vidék ez, mely mindig tud mutatni valami újat. És A Nyögő-patak meg a Harica? A hátam mögött, a Nagy Zöld Falon túl. Nem törődtem tovább vele. Nem lesz felvételem az összefolyásról. Kész. Egyszerűen lemondtam róla. Néha tudni kell azt is.

Rövidesen egyébként is más dolog terelte el figyelmemet. Az előbb látott úton ugyanis nem csak úgy fotózgattam. Kerékpáros jeleneteket vettem fel, egészen Radostyánig. Mármost. Nagyon nem lett volna jó pont itt defektet kapni. A legközelebbi vasútállomás is rendkívül messze van. Betolni a biciklit innen Sajószentpéterre vagy Miskolcra, hát... Meg lehet csinálni, nem azt mondom, de reménykedtem benne, hogy ilyen teljesítménnyel azért nem kell előrukkolnom az amúgy is fárasztó nap végére.

Ki tudok cserélni egy belsőt, higgyenek nekem. Viszont nem vagyok bringás. Én egy amatőr filmes vagyok. Teljesen életszerűtlen lenne, hogy egy ilyen helyen – vagy bárhol máshol – nekiálljak gumit cserélni. Ha defekt, akkor irány a vasút! Ilyenkor természetesen megörökítem, ahogy megyek lógó orral. Micsoda jelenet!
Toltam már, és szerintem fogom is még tolni a biciklit ebből kifolyólag. De csak ritkán távolodom el ennyire távol a vaspályától, mint ekkor. Emiatt aggódtam egy keveset.

Haladtam tovább utamon rendületlen, csináltam sorban a kerékpáros jeleneteket. És ekkor hirtelen... Hoppá! Valami kikukucskált a Nagy Zöld Fal mögül! Csak nem a Nyögő-patak és a Harica összefolyása???
De, igen. Csak éppen nem volt ennyire egyszerű elkészíteni ezt a képet, mint gondolják. Előbb egy sűrű, tüskés bozóton kellett átmásznom, hogy ide eljussak. A karom véres lett, a pólóm elszakadt, hallottam az anyag reccsenését. A legjobban ez fájt. Felvettem ugyanis az egész áttörést, de maga a szakadás nem látszik. Rendkívül szomorú! Ráadásul később sem feltűnő, pedig annyira vicces lett volna, ahogy állok ott a kamera előtt leszakadt ujjú pólóban! De nem. Gúnyám csak annyira feslett fel, hogy éppen tönkremenjen, de a felvételeken nem tűnik fel különösebben.
Sebaj! Megvan az áhított kép, a várva várt jelenet! Ráadásul madártávlatból! Jobb, mint bármelyik másik, amit eddig készítettem! „Nemhiába,  a sors mindig kárpótol utólag, ha képesek vagyunk olykor lemondani is.¨ – gondoltam magamban bölcselkedve, s közben magányos dzsungelharcosként bandukoltam tovább vérző karral, szakadt pólóban, arcomon idült mosollyal.
Én balga.

Vitathatatlanul nem ez a legjobban sikerült képem. Kötve hiszem, hogy elküldöm valami fotópályázatra valaha is. De nem is ezért készült. Utam során rengeteget fényképezek, és a fotók egy részét valóban használom a filmekhez, mivel a kameráim nem tudnak közelíteni, pontosabban ahogy zoomolnak, az minősíthetetlen. Ilyenkor mindig jól jön egy fotó. De más okból is születnek e képek: később így elemzem ki pontosan, merre jártam, ezek alapján írom a forgatókönyvet és – főként műutak és lakott területek környékén  – nagy szerepük van a közlekedésbiztonságban és az adatvédelemben.
Ez egyszerű munka, nem fényképezés. Természetjáró sem vagyok, viszont ötödik éve készítem a sorozatot, csinálom ez ilyen képeket és közben figyelem a természet rezdüléseit. Így amikor ideértem, rögtön tudtam, mennyire ostoba vagyok. A sors tényleg kárpótolni akart, de nem úgy, hogy közben elszakítom a kedvenc pólóm és véresre maratom tüskékkel a kezem. Nem. A sors itt akart kárpótolni engem, ezen a helyen.

Ebből a képből – ugyanonnan, de kicsit lejjebb, kevesebb ellenfényben – már jobban kivehető minden. Gyönyörű, elképzelhetetlen hely, ahová ráadásul ki is lehet menni. Radostyán fölött álltam, szemben Kondó, odalent a Pitypalatty-völgy, és tudják mi van még ott? Egy nagy szántó és a... A Nyögő-patak és a Harica összefolyása!!! Éppen odalent!

A kép közepétől balra, a földnyelv végén Radostyán néhány háza, szemben pedig Kondó és a Harica-völgy. Már innen is remekül kivehető, ahogy a Harica patak völgye Kondó bejáratától V-alakban egyre szűkül. A két patak összefolyását jobb oldalon kell keresni, s bár a fa lomkoronája éppen kitakarja, lesz még jobb is!

Előbb azonban nézzük meg magunkat – szemből. Kondó látképe, a háttérben pedig balról jobbra a Pitypalatty-völgy széle, melyen végigmentem. Nemhiába, ez a hely már csak ilyen. Minden irányból gyönyörű.

A földnyelv, melyet Bivaly-padnak neveztem el, mégpedig a biciklim után, merthogy becipeltem ide. Az eseményt természetesen felvettem, ahogy a távozást is. A kapun belépvén kihajtottam a lábtámaszt, és a bicikli egy ideig így is maradt. Itt már tényleg nem lett volna érdemes tekerni. Egyfelől minek, másrészt meg annyira gyönyörű a táj, hogy úgyis pillanatonként megálltam volna fényképezni, videózni, vagy csak körbenézni és ámulni.

Őszinte rácsodálkozásomat és ámulatomat megtekinthetik a helyszínen készült, Bivaly-pad című bejelentkezésben is,

Tettem néhány lépést előre, de akkor már régen eldőlt, hogy addig megyek, amíg csak lehet. A Bivaly-pad egy földnyelv Radostyán határában, Kondóval szemben. Tényleg az, földnyelv, még akkor is, ha ezt a kifejezést általában csak az óceánba, tengerbe, nagyobb tavakba és folyóvizekbe benyúló keskeny félszigetekre használjuk.
Földnyelv. Földből készült és szabályos nyelv alakja van ugyanis. Számtalanszor láttam korábban, és rengeteget tekertem el alatta a Radostyán - Sajólászlófalva közötti földúton, mely az egyik személyes kedvencem. Meg is próbáltam felmászni, de nem találtam csapást. Nem gondoltam volna tehát, hogy valaha is feljutok ide.

Lépésről lépésre haladtam előre a Bivaly-pad széle felé, miközben a biciklim egyre távolodott. Ha engem kérdeznek, szerintem tudta, hogy róla neveztem el a helyet, mert annyira büszkén állt ott a bejáratnál. A hátizsákom mellette hevert, kissé sértődötten.
Kivételes alkalom, hogy levettem. Legtöbbször nem jut rá időm, az ennyire gyönyörű helyeken pedig egyszerűen el szoktam felejteni, hogy rajtam van. A filmsorozat bevezető rövidfilmje éppen úgy kezdődik, hogy fenn állok egy veszélyesen imbolygó vadászles tetején, végezetül pedig le is jövök onnan. Ezzel az irgalmatlan nagy batyuval a hátamon. Akkor is ez történ: egyszerűen elfeledtem levenni.
Ezúttal azonban rettenetesen fájt a karom, úgyhogy inkább óvatosan a bicikli mellé helyeztem. Éppen elég volt a szelfibottal bűvészkedni itt. Könnyű, de sérülten majdnem egy órán keresztül tartani...

És hogy mennyire gyönyörű ez a hely? Ennyire. A kép bal szélén Radostyán néhány háza látszik, középen Kondó, jobbra pedig a torkolat, amit nem határozok meg pontosabban mert eltéveszteni sem lehet. Középen fut a szentpéteri országút és... Hosszan sorolhatnám. Nagyon a szívemhez nőtt ez a vidék. Nem csodálkoznak ezen, úgy hiszem.

Egészen a pad széléig mentem. A bicikli még mindig ott, a éppen a bejárat kellős közepén. Rengeteg jelenetet vettem fel itt, emlékeim szerint majdnem két órát forgattam mindösszesen. Több filmben is láthatják majd az itt készült képkockákat, jeleneteket, elvégre ez egy kivételes hely.

A Nyögő-patak és a Harica összefolyása madártávlatból, egy kivételes helyen, Radostyán felett. Sokáig rendkívül el voltam keseredve, hogy nem lesz képem torkolatról, de aztán kárpótolt a sors. Nem is akárhogy! Imádom a kis patakokat, és rengeteg felvételt készítek róluk, de mind közül ezek talán a legkülönlegesebbek.

Igazuk van, a maguk szemszögéből, amikor a kép címére egyből rávágják, hogy „Nem is!¨ Ez még nem az este. A nap elég magasan van, ráadásképpen – hiszen erről írtam eddig – a kép egy dombtetőn készült. Nem most lesz napnyugta és nem is percek múlva.

Csakhogy az amatőr filmesnek máshogy jár az órája, mint egy túrázónak. A Radostyán felé vezető úton szándékoztam további kerékpáros jeleneteket készíteni, amihez viszont előbb le kellett volna mennem délkeletnek egy elég nagy és mély völgybe, ahol viszont már kevés lett volna a fény, mire leérek.

Visszafordultam tehát, eltekertem Sajólászlófalváig. Indulás előtt leellenőriztem, hogy megvan-e az összes felszerelésem a kameráktól egészen a törlőkendőig és a két centis nehezékig. Eddig még soha nem hagytam el semmit, talán azért, mert mindig mindent a helyére teszek. Ez eleinte, munka közben macerás volt és úgy tűnt, hogy nagyon lelassítja a forgatást. Azonban hamar rutinná vált, és ezáltal igazából nemhogy lassabban, hanem sokkal gyorsabban dolgozom, hiszen mindig tudom, hová nyúljak, ha valami kell hirtelen.
Ám ezúttal a makkocskánál újra megálltam, és még egyszer átnéztem a felszerelésem. Biztos, ami biztos. Ezúttal ugyanis apró kártyákon valódi kincs volt a hátizsákomban.
Egy különleges nap különleges emlékei.