Virtustánc
Copyright © Kocsis László, Kerékpárral Borsodban. Minden jog fenntartva.
Hosszú nap volt, mégis rövid. A hajnali vonattal érkeztem Ongára. Éppen jött fel a nap. Kameratisztítás – amit utazás közben szoktam, ám ezúttal e néhány perc kevés lett volna – után bejártam Onga keleti részét, és a Bivalyról készítettem felvételeket, ahol lehetett.
Hosszú nap volt, mégis rövid. A hajnali vonattal érkeztem Ongára. Éppen jött fel a nap. Kameratisztítás – amit utazás közben szoktam, ám ezúttal e néhány perc kevés lett volna – után bejártam Onga keleti részét, és a Bivalyról készítettem felvételeket, ahol lehetett.
Végre volt elég fény, mire az ártéri hidakhoz értem. Innen – Gesztelyen keresztül egészen Újcsanálosig – kerékpáros jeleneteket készítettem. Mindösszesen 78 darabot. Közben felfedeztem egy tavat, lementem a Hernád árterébe és felmásztam egy vadászlesre. Ez lett a Kerékpárral Borsodban filmsorozat legelső képkockája.
És az egyetlen alaklom, amikor rövid időre megpihentem. Ettem.
Reggel volt még. Vagy kora délelőtt. Attól függ, merről nézem. Dél körül értem el a csanálosi kereszteződést. Rettenetes hőség volt aznap, bőven harminc fok felett, az aszfalton minimum negyven. Hátizsákom – leszámítva azt a néhány pillanatot, amikor ittam – végig a hátamon volt, pedig a vadászlesre például teljesen feleslegesen cipeltem fel; nem is a film miatt tettem. Nagyon megszoktam már. Egyszerűen elfelejtettem levenni.
A tűző napon kezdtem szédülni, emiatt úgy döntöttem, hogy nem megyek be Újcsanálosra, hanem "csak" Ócsanálosiparton készítek felvételeket. Nem kevés munka az sem.
Fél kettő körül indultam vissza Ongára. Ekkor már nem szédültem. Szédelegtem. Rendes körülmények között estig csináltam volna, ha már egyszer rászántam a napot, de féltem, hogy hőgutát kapok. Mégis megálltam a Hernád-hídján Gesztelynél pár csapó végett. Ehhez azonban – forgatókönyv szerint – fel kellett vennem a sapkát, melyben konkrétan úgy éreztem, megfő a fejem. A végén két kerékpáros jelenet még belefért Gesztely és Onga között a visszaúton; azokon a pontokon, melyeket odafelé ki kellett hagynom a reggeli fényviszonyok miatt. Otthon összeszámoltam, és ezekkel lett meg végül a nyolcvan. 80 db kerékpáros jelenet. Ennyi a minimum, ha már egyszer belefogok. Menetköznem nem számolom, de ennél kevesebbel soha nem érem be.
Kevéssel délután három óra előtt értem újra az ártéri hidakhoz. Nagy idők tanúi! Itt bekanyarodtam a tóhoz. Ongán több bányató is van, az egyiket különösen szeretem.
A víz alatt, sej, soha nem tűz a nap! Vízalatti felvételek következtek. Az Ongai-tó tiszta. Nagyon tiszta. Én már csak tudom: majdnem két teljes órán keresztül merülgettem benne fel-le, fel és le, mint valami ámbráscet.
Gondoltam magamban, sebaj! Majd amíg megszáradok, pihenek. Pár lépést tettem a víztől a biciklimig és már nem voltam nedves. Mondom, őrületes hőség tombolt azon a napon.
A kerékpárhoz léptem. Bekapcsoltam a magnóm. A Paradise City szólalt meg Slash és Fergie előadásában. Én pedig, hét kilós hátizsákommal kezemben, hirtelen ötlettől vezérelve, eljártam az egyujjas virtustáncot.
Erről szól a fenti klip, melyben tényleg van egy rész, ahol valóban egy ujjal dobálom a málhás batyut bal kézből a jobba, majd a hátam mögé.
Végezetül fogtam magam, felvettem a rövidnadrágom – az úszógatyában valaki még véletlenül bringásnak nézett volna – és hazatekertem. Öt óra múlt, mikor indultam. Már csak 32 kilométert és 890 métert kellett zötykölődnöm Borsod-Abaúj-Zemplén rögös útjain, hogy hazaérjek.
Az ezen a napon készült felvételek egy részét a Kerékpáron az élet című sorozatepizód elején és végén tekinthetik meg. A film epilógusát külön figyelmükbe ajánlom, mert komoly és fontos gondolatokat sorolok el benne.
Valamikor erre ment a régi, galíciai országút. Ez a hely maga a történelem. Ráadásul gyönyörű. Megihleti az embert.
(Az említett epizód 28:53-tól szinte végig az említett területen játszódik, hiába Miskolcról szól elvileg. Megoldottam. Az epilógus 41:24-nél kezdődik. Ha tekerés közben megakadna a lejátszás, kérem, töltsék újra az oldalt!)